A Magyarok Istenének hála
az ősz havában járva
született egy Csoda egy szépség
kit útján övezett már
sok gyűlölet s vétség.
Hibáival felvértezve készen áll a harcra
Oroszlánként ketrecében
Tüskéit, talpában hagyja
nem veszi ki, nem hátrál a bajba
Az Út közepére ülve
bánatát saját könnyében tartja.
Megfojtja a kétség, ideje Fogytán
lelke egy óceán
melynek vize lassan lepereg
az ördögi homokórán..
Hosszú még az élet,
hát induljon el rajta!
Szabadsága Királyát
csak a gyalog tartja Mattba.
Kikaparva a gesztenyét
gondolkodom rajta
Melyik lehet Magyarország igazi arca?
Kárpátok öleljetek
mint kisgyermek az anyját
őszintén, szívből szeressétek
a bent megragadt falkát.
Tengerünk Szép Adriánk,
országunk Nemes Urai nem ismerik
utolsó keneted rút titkát...
Anyaföldünk, hajónk lapátja Erdély
szívünket kormányozva
a helyes úton megférj.
Kisiklik Hajónk,
a zátonyok közé fut
Idegenek késébe, a Magyar ember
Önszántából belefut.
Erőt s bátorságot, igaz hősi erényt
az Ország fiaként becsülettel
Ne Öljétek, a megmaradt reményt..
Hartmann
Nektárként csöpögve lép be
élete útjára
párhuzamos sínekre lépve
Ember ember közt érve
Míg teheti, s Istene engedi..
Gyógyító méregként
kalapot keres s talál
fejére bajt hozva
keresztutakra, össze-vissza szitál.
Szemcséiből összerakva,
kései az alkalom
erejét s velejét,
a Nap tükrében...
Másként, időben megláthatod.
Tisza
Bősz, hangos kiáltásra felébredek
faragják életem művét,
amíg levegőt veszek...
Kalapálva szívem munkálkodik rajta
hogy utam ne érjen véget,
Virága új rügyet bonthasson
S Hitemmel karöltve
szikrája, új tűzként gyúlhasson.
Harcra kelve érte,
Karddal ütök rajta
Rút bitang ki ellenszegül,
a tiszta szívű hangnak..
Erőt s erényt,
száraz, igaz reményt
fáradt szívem elönti a hideg,
utam végét érve
nyugovóra tér be
Eleim csarnokába, büszkén lépve..
Hartmann
Lovagként páncélban s vértben
a haza szeretetét lemérve vérben
Vágok s kaszálok,
Gonosz ellent
magammal, a pokolba
üres fejjel rántok...
Erős emberként a harcban
gyáván hátrálok,
míg meg nem láttam igazát,
s tettem ki nem nyilvánítom,
angyali szózatként
világom kapuára tűzve
hitem láncának kapcsait
végleg összefűzve.
Hartmann
Hősként a sereg élére állva
Magyarként győztes csatába vágyva
Kardot s vért ontva,
a Hon Szívét tűztük lobogónkra!
Előre a végtelen mezőkön
átvágva utcahosszú erőkön
Birtokunkban szívünk
Szívünkben hitünk
Hitünkben reménységünk
Reménységünk mi hazánk
Szépséges anyaföld,
neveld az országnak hű fiát...
Hartmann
Megérint ajkával
fogával belém mar
szívem tengeréből,
ha tetszik, ha nem,
inni akar.
Szerelmes szavait fülembe súgja
erőm lassan elszáll
lelkem, testemből
útra kel már
Új tájak, új fények
szememnek tetszetős e hősi élet.
Nem küzdök nem hátrálok
Vérrel váltok szabadságot.
Megérkezve partjára, kikötőm csónakom
álmaim szigetén járva,
új világom földjét látva
míg szemem ellátna..
Én lennék e hon királya?
Erőm fogytán, lelkem hasad,
szívem tengere patakként
medrében kiapad.
Utoljára rám néz
tekintete hívogat
csókot lehel ajkamra,
hogy megváltsa kínomat.
Tisza
Bánatom borát ízlelve,
a Nap korongjára felfestve
látom fényét
hallom hangját
Csípj belém,
had érezzem érintése
bársonyos pillantását.
Epret szedek fájáról
gyanútlan, nesztelen
bohócként cirkuszában
láthatatlan tűzével hadakozom
míg a híd fel nem ég
s útját nem állja
a lángoló lég.
Csípj belém,
s meghallom
kiáltásod, az álarc mögül
zárt szívvel is meglátom.
Tisza
Elvesztem tengerében,
hullámai közt eltűnök
mint múló pillanat
a megannyi emlék között.
Szárnyam kibonthatom
nem fogja már semmi
rabságom láncait levetve
vár rám a végtelen...
Utamat bejárva az leszek,
kit az Úr angyala fog
utolsó táncára hívni..
Tisza
