Pierl Landervax Verskorzó

Egyszerű hősként

bátran kiállok!

tetteimet szabják

az eltékozolt világok

Bűnöm, hitembe zárom

Elmémnek,

tetteim börtönének kulcsát...

Tiszta szívből kiáltom:

Kitárom kapuit, 

Beengedem ki lát!

erőt véve attól

ki összetart egy hibát...

Csalfa angyal

kitaszított lélek

harcra kelni

egyként félek

félként egynek lenni...

Árnyjáték..

Árnyként, üres bábként lépek

szalmával kitömve belülről

szénné égek..

Szenem új erőt éltet

Erőm él, lelkem Fél,

Létem mégis Kék!

Egét nem takarja el..

Az Állhatatlan Kény..

Angyali szózatot zeng

beleremeg a föld is

a menny kapuján dörömböl,

hangját meghallják

s bebocsátják máris...

Bűnös lelke ítéletre várva

az Úr színe előtt állva

nem bír több fájdalmat

Szárnya szolgáljon.. ezúttal bátrabbat.

Elvéve szabadságát

eret vágnak rajta

Szíve tükre összetört

Halandóként darabjait,

Egy emberöltőn át rakja..

Remegő kezében tartja poharát

Szava megcsuklik

Nyelve megbotlik

A szó mit életre szánt

Ajkáról Szabadon leugrik.

Elszökik , elmenekül

bűnös lélek módjára

Fátylat , ködöt hagyva

időt s kételyt adva

Elmegy s marad 

a két út közt ragad

Éber s álmodik

Felhőktől szorítva Napként,

szabadságra vár

a világ Színpadának deszkáin

Új fényt

Éhes lelke Új lényt Vágy.

Tetteit s terheit kihordja

Anyaként gondoskodva,

Fájdalma lelkét tapossa

Szőlőmód préselve

Tüzet éget s Vizet olt

Levegőként teste

Lángolva, földjébe folyt.

Ráront szelíden

utat törve mereven

Lángoló igeként mondatában

tételként tanít

Istenként világában

kényére taszít.

Kedve engedé

s levágja karját

lelkének ujjait elvéve

érzéki szálait végleg megtépve.

Kalapáló szerv, elromlott gép

A földre képként

új időben,

Másként lép.  

Virtuális síkot mászva 

nehézkes léptekre váltva

kopogtatnak ajtaján

Új világunk..Dicső hajnalán.

nyisd ki neki, ne bánja,

Útját csak az ismerős állja,

Bököd, böködd... Ki látja?

Ez lenne a Félsznek Virága?

Ott van kulcsa de hiába,

Zárába beletört valaki Másnak hibája

kabátot viselve, sapkát húzva,

a lélek Hűségétől megfagyok...

Kétélű kardként szavam

újra és újként felragyog.

A virtuális síkon mászva,

nehézkes léptekről váltva

Kihűltem... s élek!

A hegy csúcsára egymagam

a Félsz nélkül Érek! 

 A híd peremén állva

az élet értelmére várva 

Testet ölt a sátán

ki lakomája  láttán

bőszen siet,

nehogy megjöjjön az angyali követ

ki nem hagyja

hogy az ördög vesse rá

az első Követ.

Állj meg galád!

nem hagyom hogy megtedd,

véres évszázad jellemezte tetted

Elé borul Urának ,Istenének

mígnem szíve hasadt meg

rút lelkének

Adj erőt és folytatom

rögös úton terhemet hordhatom

Fájdalmam mély 

lelkem fél

Emberként akaratom...

Úttalan útra kél..

A Magyarok Istenének hála

az ősz havában járva

született egy Csoda egy szépség

kit útján övezett már

sok gyűlölet s vétség.

Hibáival felvértezve készen áll a harcra

Oroszlánként ketrecében

Tüskéit, talpában hagyja

nem veszi ki, nem hátrál a bajba

Az Út közepére ülve

bánatát saját könnyében tartja.

Megfojtja a kétség, ideje Fogytán

lelke egy óceán

melynek vize lassan lepereg

az ördögi homokórán..

Hosszú még az élet,

hát induljon el rajta!

Szabadsága Királyát

csak a gyalog tartja Mattba.

Kikaparva a gesztenyét

gondolkodom rajta

Melyik lehet Magyarország igazi arca?

Kárpátok öleljetek

mint kisgyermek az anyját

őszintén, szívből szeressétek

a bent megragadt falkát.

Tengerünk Szép Adriánk,

országunk Nemes Urai nem ismerik

utolsó keneted rút titkát...

Anyaföldünk, hajónk lapátja Erdély

szívünket kormányozva

a helyes úton megférj.

Kisiklik Hajónk,

a zátonyok közé fut

Idegenek késébe, a Magyar ember

Önszántából belefut.

Erőt s bátorságot, igaz hősi erényt

az Ország fiaként becsülettel 

Ne Öljétek, a megmaradt reményt..

Hartmann

Nektárként csöpögve lép be

élete útjára

párhuzamos sínekre lépve

Ember ember közt érve

Míg teheti, s Istene engedi..

Gyógyító méregként

kalapot keres s talál

fejére bajt hozva

keresztutakra, össze-vissza szitál.

Szemcséiből összerakva,

kései az alkalom

erejét s velejét,

a Nap tükrében...

Másként, időben megláthatod. 

Tisza

Bősz, hangos kiáltásra felébredek

faragják életem művét,

amíg levegőt veszek...

Kalapálva szívem munkálkodik rajta

hogy utam ne érjen véget,

Virága új rügyet bonthasson

S Hitemmel karöltve 

szikrája, új tűzként gyúlhasson. 

Harcra kelve érte,

Karddal ütök rajta

Rút bitang ki ellenszegül,

a tiszta szívű hangnak..

Erőt s erényt,

száraz, igaz reményt

fáradt szívem elönti a hideg,

utam végét érve

nyugovóra tér be

Eleim csarnokába, büszkén lépve.. 

Hartmann

Lovagként páncélban s vértben

a haza szeretetét lemérve vérben

Vágok s kaszálok,

Gonosz ellent

magammal, a pokolba

üres fejjel rántok...

Erős emberként a harcban 

gyáván hátrálok,

míg meg nem láttam igazát,

s tettem ki nem nyilvánítom,

angyali szózatként

világom kapuára tűzve

hitem láncának kapcsait

végleg összefűzve.

Hartmann

Hősként a sereg élére állva

Magyarként győztes csatába vágyva

Kardot s vért ontva,

a Hon Szívét tűztük lobogónkra!

Előre a végtelen mezőkön

átvágva utcahosszú erőkön

Birtokunkban szívünk

Szívünkben hitünk

Hitünkben reménységünk

Reménységünk mi hazánk

Szépséges anyaföld,

neveld az országnak hű fiát...

Hartmann

 Megérint ajkával

fogával belém mar

szívem tengeréből,

ha tetszik, ha nem,

inni akar.

Szerelmes szavait fülembe súgja 

erőm lassan elszáll

lelkem, testemből

útra kel már

Új tájak, új fények

szememnek tetszetős e hősi élet.

Nem küzdök nem hátrálok

Vérrel váltok szabadságot.

Megérkezve partjára, kikötőm csónakom

álmaim szigetén járva,

új világom földjét látva

míg szemem ellátna..

Én lennék e hon királya?

Erőm fogytán, lelkem hasad,

szívem tengere patakként

medrében kiapad.

Utoljára rám néz

tekintete hívogat

csókot lehel ajkamra,

hogy megváltsa kínomat.

Tisza

 Bánatom borát ízlelve,

a Nap korongjára felfestve

látom fényét 

hallom hangját

Csípj belém,

had érezzem érintése

bársonyos pillantását.

Epret szedek fájáról

gyanútlan, nesztelen

bohócként cirkuszában

láthatatlan tűzével hadakozom

míg a híd fel nem ég

s útját nem állja

a lángoló lég.

Csípj belém,

s meghallom

kiáltásod, az álarc mögül

zárt szívvel is meglátom. 

Tisza

Elvesztem tengerében,

hullámai közt eltűnök

mint múló pillanat

a megannyi emlék között.

Szárnyam kibonthatom

nem fogja már semmi

rabságom láncait levetve 

vár rám a végtelen...

Utamat bejárva az leszek,

kit az Úr angyala fog

utolsó táncára hívni..

Tisza